Egy pszichológus sétálgat körbe a teremben, miközben a stresszkezelésről beszélt a hallgatóságnak. Amikor felemelt egy vízzel teli poharat, mindenki várta, hogy a „félig teli vagy félig üres” kérdést teszi fel.
Erre ő mosolyogva megkérdezte: „Milyen nehéz ez a pohár víz?”
Különböző válaszok érkeztek a hallgatóságtól a víz súlyát megbecsülve. Ő így válaszolt:
„A víz abszolút súlya nem számít. Hogy milyen nehéz az attól függ, hogy meddig tartom. Ha csak egy percig tartom, nem probléma. Ha egy óráig tartom, fájni fog a karom. Ha egy napig tartom, elzsibbad és érzéketlenné válik a karom, majd megbénul. Egyik esetben sem változik a víz súlya, de minél tovább tartom, annál nehezebb lesz.” így folytatta: „ A stressz és az aggodalom az életben olyanok, mint ez a pohár víz. Ha egy pillanatra megéled, semmi sem változik. Ha egy kicsit tovább gondolsz rájuk, elkezdenek fájdalmat okozni. Ha egész nap rájuk gondolsz, bénultságot érzel, képtelen leszel bármit is tenni.
nem vagyok elég szegény.
Még nincs bennem elég csend ahhoz,
hogy ne vitatnám a vitathatatlant:
még van szavam.
Nyomorultan, tériszonyban,
könyörögve a semmitsemtudásért,
még mindig magamhozszorítanék valakit, valamit,
Veszendőt a Veszendő.
Soroksár, Hősök terén található napjainkban is ez a szobor, melyet az első világháborúban életét vesztett katonák emlékének állítottak. A szobor oldalain az elesett katonák nevei találhatók és egy-egy üzenet az utókornak.
Hinni azt, hogy lassul az idő,
Nem mos el majd mindent az eső.
Álmodozni együtt csendesen.
Tudni azt, hogy nem vagy idegen.
V2.:
Remélni, hogy mindig így lesz majd.
Az örökkévalóság összetart.
Elsuttogni őrült szavakat.
Mondd, mennyit ér, ha végül elszakad
A pillanat?
Refrén:
Mások voltunk egyszer réges-régen.
Felhők szárnyán szálltunk odafent az égen,
De a múlt mélybe hullt, s a nap tüzét
Túl nem éltem.
V3.:
Előttünk a tiszta víztükör.
Csepp hullik rá, s mindent összetör.
Elhomályosul a régi kép.
Mi minden volt, az mára semmiség.
V4.:
Reméltem, hogy mégsem így lesz majd.
Elkerülünk együtt száz vihart.
Őszinték lehetnek a szavak.
Mondd, mennyit ért a vágy, ha így marad
A pillanat?
Refrén:
Mások voltunk egyszer réges-régen.
Felhők szárnyán szálltunk odafent az égen,
De a múlt mélybe hullt, s a nap tüzét
Túl nem éltem.
Refrén
Edda – Elmondom majd
Dalszöveg
Láttam a holdat a napot az égen,
Láttam a könnyeket az Ő szemében,
Láttam az arcát ahogyan elrohant,
Lassan megértettem miért boldogtalan,
Láttam az arcod láttam egy képen,
Láttalak téged Isten szemében.
Elmondom halkan csendben hogy mit akarok,
Elmondom halkan csendben hogy mi a titok,
Te vagy a lélektársam ó te vagy igen,
Ennyire egyszerű ez a nagy szerelem,
Elmondom majd.
Ne dobj el mindent ne mondd hogy kár volt,
Nem vagy már közel és nem vagy még távol,
Még minden bennünk van csak a jelen vádol,
Még nem ölt meg mindent a hétköznapi mámor.
Láttam az arcod láttam egy képen,
Láttalak téged Isten szemében.
Elmondom halkan csendben hogy mit akarok,
Elmondom halkan csendben hogy mi a titok,
Te vagy a lélektársam ó te vagy igen,
Ennyire egyszerű ó e nagy szerelem,
Elmondom majd.
Hiába kínál mást a féktelen élet,
Egyetlen pillanat és máris tovább lépek,
Csak az íze kell csak a villanás tüze csábít még,
Ami nélkül ami végül lehet így is a boldogság.
Elmondom halkan csendben hogy mit akarok,
Elmondom halkan csendben hogy mi a titok,
Te vagy a lélektársam ó te vagy igen,
Ennyire egyszerű ó e nagy szerelem,
Elmondom halkan csendben hogy mit akarok,
Elmondom halkan csendben hogy mi a titok,
Te vagy a lélektársam ó te vagy igen,
Ennyire egyszerű ó e nagy szerelem,
Elmondom majd.
Nem minden az,
Miről azt hiszed megvan,
talán még hiányzik.
Ha mosolyt látsz ajkamon:
lehet, hogy az fájdalom.
S ha szememben könny ragyog:
talán boldog vagyok.
A látszat csalóka…
és ki tudja mióta?
Lelkem nem lehet fagyos jégszikla,
de kemény kell legyen,
hogy mindazt, mi fáj az életben
elviselhessem.
Kezem néha odavágna,
de tudom – nem lehet…
elfoglalom ölelésre a két kezemet.
És a hosszú éjszakák arra is valók,
hogy könnyeim áztassák
a párnát s takarót.
Mert a reggel első fénye,
ha felnyitja szemem
újra mosolygós és fényes kell legyen!
Tükörbe nézve álarcom felteszem,
eltakarom vele mindazt,
mi fáj a lelkemen…
Hogy értsd, egy pohár víz mit ér
Ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell
Hogy lásd, egy napod mennyit ér
Néha látnod kell
Az élet hogyan fogy el
A lángot akkor őrzöd még
Ha félsz, hogy ellobban, elég
S elveszted fényét, melegét
Jó, mikor hisszük még
Lehet olyan a világ
Amilyet szeretnénk
Hidd el, a hajnal attól szép
hogy minden éjben ott lapul
Az örök sötétség
Egy érzés mindent eltakart
S elhittük, mindörökké tart
S a törvény nálunk dől le majd
De jaj, a szerelemnek múlnia kell
S ha múlik, akkor fájnia kell
Hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él
A szerelemnek múlnia kell
Akkor is, ha égig emel
És szép, hogy mást hiszel, mert mást ígér
Várj, a kezed ne húzd el
Annyi csodát idéz, amikor hozzám érsz
Ha sírsz, a szemed ne takard el
Miért titkolnánk
Hogy egy kicsit nehéz
Egy érzés mindent eltakart
S elhittük, mindörökké tart
S a törvény nálunk dől le majd
De jaj, a szerelemnek múlnia kell
Ha múlik, akkor fájnia kell
Hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él
A szerelemnek múlnia kell
Akkor is, ha égig emel
És végig mást hiszel, mert mást ígér
A szerelemnek múlnia kell
Ha múlik, akkor fájnia kell
Hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él
Míg tart, míg él
A szerelemnek múlnia kell
Ha múlik, akkor fájnia kell,
Hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
