Szeretet csókja


Szeretet csókja 
Richard Selzer orvos Halálos leckék című könyvében (Touchstone Books, 1987) leír egy kórtermi jelenetet, mely azt követően játszódik, hogy műtétet hajtott végre egy fiatal nő arcán:

Ott állok az ágy mellett, amelyben a fiatalasszony fekszik… arca, mint műtét után… ajka bénán görbül… bohócszerű.

Az arcidegnek egy kis ága, az egyik szájizom el van vágva. Mostantól fogva így fog kinézni. Szinte megszállottan követtem az archús görbületeit, állíthatom. De ahhoz, hogy eltávolítsam az arcban lévő daganatot, át kellett vágnom ezt a kis ideget. A nő fiatal férje a szobában van. Az ágy másik oldalán áll, és úgy tűnik, hogy ők teljesen a maguk világában vannak az éjjeli lámpafénynél… tőlem elszigetelten… meghitten.

– Kik ők? Kérdezem magamtól… a férfi és ez a fanyar arc, amelyet én csináltam; akik olyan gyöngéden néznek egymásra és érintik meg egymást. A fiatalasszony megszólal:

– Mindig ilyen marad a szám? – kérdi.

– Igen – válaszolom. – Azért van ez így, mert az ideget el kellett vágni.

Bólint és hallgat. De a fiatalember mosolyog.

– Nekem tetszik – mondja. – Olyan pajkos.

Azonnal rájövök, ki ő. Megértem, és lesütöm a szemem. Senki sem bátor, amikor Istennel találkozik. A fiatalember nem zavartatja magát, lehajol, hogy megcsókolja a görbült ajkat, és én elég közel vagyok ahhoz, hogy lássam, hogyan torzítja el saját ajkát, hogy a feleségééhez igazítsa… hogy megmutassa neki: a csókjuk még mindig a régi.

/részlet Richard Selzer – Halálos leckék című könyvből/

forrás: http://tanulsagos-tortenetek-tarhaza.webnode.hu/blog/newscbm_999868/45/

Reklámok

Szeretet, megbocsátás, kegyelem


Szeretet, megbocsátás, kegyelem

Teljesen szokatlan módon egy világi regényből idézek egy részletet. Valamikor láttam e regény megfilmesített változatát, Jean Gabin főszereplésével és igen mély nyomokat hagyott bennem, a szeretet, a kegyelem, a megbocsátás felismerésével. Talán azért, mert szembe állította a gyűlöletet a szeretettel, a megbocsátást a bosszúval, és a kegyelmet a kegyetlenséggel.

Idézet

Részlet Victor Hugo Nyomorultak című regényéből, XII.
A püspök dolgozik

Másnap hajnalban Bienvenu méltóságos úr a kertjében sétált, amikor nagyon izgatottan kiszaladt hozzá Magloire-né.
– Püspök úr, püspök úr – kiabált -, nem tudja nagyságod, hol van az ezüstneműs kosár?
– De igen, tudom – mondta a püspök.
– Jézus neve legyen áldott! – folytatta az asszony. – Nem tudtam elképzelni, hová lehetett.
A püspök az egyik virágágyból vette föl a kosarat. Most odaadta Magloire-nénak.
– Tessék, itt van.
– Hogyhogy? – hökkent meg Magloire-né. – De hiszen üres! Hát az ezüstnemű?
– Vagy úgy! Maga az ezüstneműt keresi? Arról nem tudok.
– Szentséges Atyaisten! Ellopták! Az a tegnap esti ember lopta el!
És ebben a szempillantásban, öregasszony létére meglepő fürgeséggel, a kápolnába futott, benézett az alkóvba, és visszament a püspökhöz. A püspök lehajolt, és sóhajtva nézett egy kalánfű-palántát, amelyet a virágágyra esett kosár összetört. Magloire-né kiáltására fölegyenesedett.
– Méltóságos úr, az ember eltűnt! Ellopta az ezüstöt!
Ahogy így jajveszékelt, pillantása a kert egyik sarkára tévedt, ahol látni lehetett a mászás nyomait. A fal párkánydísze letörött.
– Tessék nézni! Arra szökött. Átugrott a falon a Cochefilet utcába! Ó, a gyalázatos! Ellopta az ezüstünket!
A püspök egy pillanatig szótlanul állt, aztán komolyan ránézett Magloire-néra, és szelíden mondta:
– Először is, miénk volt az az ezüst?
Magloire-nénak elállt a szava a megdöbbenéstől.
Pillanatnyi csend lett, aztán megszólalt a püspök:
– Magloire-né, máris túl sokáig és jogtalanul tartottam magamnál ezt az ezüstholmit. A szegényeket illette. És ugyan ki volt az az ember? Nyilván szegény ember.
– Jézusom! – bizonykodott Magloire-né. – Nem magam miatt beszélek, nem is a kisasszony miatt. Nekünk igazán mindegy. Hanem méltóságod miatt. Mivel fog most már enni a méltóságos úr?
A püspök csodálkozva nézett rá.
– Ugyan! Hát nincs ónból való evőeszköz?
Magloire-né vállat vont.
– Az ónnak szaga van.
– Akkor hát bádogból.
Magloire-né sokatmondó fintort vágott.
– A bádognak íze van.
– Jó, majd eszünk fakanállal és favillával.
Néhány perc múlva leült reggelizni ugyanahhoz az asztalhoz, amelynél előző este Jean Valjeannal vacsorázott. Reggelizés közben a húga egy szót sem szólt, Magloire-né pedig magában dohogott. Bienvenu úr jókedvűen megjegyezte, hogy még fakanálra és favillára sincs szükség, ha az ember egy darab kenyeret akar tejbe mártogatni.
– Micsoda gondolat! – zsörtölődött Magloire-né, miközben ide-oda járt. – Szállást adni egy ilyen embernek! Méghozzá odafektetni saját szobája mellé! Még szerencse, hogy csak lopott!
Szent Isten! Elgondolni is borzalom!
A püspök és húga épp föl akart kelni az asztaltól, amikor kopogtatás hallatszott.

Kinyílt az ajtó. Különös és izgatott csoport jelent meg a küszöbön. Három férfi a gallérjánál tartott egy negyediket. Hárman csendőrök voltak. A negyedik Jean Valjean.
Egy csendőr őrmester, aki a csoport vezetőjének látszott, az ajtóból előrelépett, és katonás tisztelgéssel állt meg a püspök előtt.
– Méltóságos úr…
Jean Valjean, aki komoran és leverten állt, erre a szóra felkapta a fejét.
– Méltóságos úr! – mormogta. – Hát nem a plébános…
– Csönd! – szólt rá az egyik csendőr. – Ez itt a püspök úr őméltósága.
Eközben Bienvenu úr, oly élénken, ahogy magas korától kitelt, odalépett a csoporthoz.
– Á, ön az! – kiáltott fel, Jean Valjeanra tekintve. – Nagyon örülök, hogy látom. Igen ám, de én a gyertyatartókat is önnek adtam. Azok is ezüstből vannak, bizonyára megkaphat értük kétszáz frankot. Miért nem vitte el a gyertyatartókat az evőeszközökkel együtt?
Jean Valjean kerekre nyitotta a szemét, és ahogy a püspökre nézett, azt a kifejezést semmilyen emberi nyelv le nem írhatja.
– Így hát igaz, méltóságos úr – szólt a csendőr őrmester -, amit ez az ember állít? Találkoztunk vele. Úgy ment, mint aki eliszkol. Megállítottuk, kíváncsiak voltunk, mit visz. Ezeket az evőeszközöket…
– És azt mondta – vágott közbe mosolyogva a püspök -, hogy egy öreg pap bácsitól kapta, akinél éjszakára megszállt. Értem már. És önök visszahozták? Tévedés volt.
– Eszerint útjára bocsáthatjuk? – kérdezte az őrmester.
– Természetesen – válaszolt a püspök.
A csendőrök elengedték Jean Valjeant, aki hátratántorodott.
– Igazán szabadon eresztenek? – kérdezte csaknem artikulátlan hangon, mint aki álmában beszél.
– Igen, mehetsz az utadra, nem hallod? – szólt rá az egyik csendőr.
– Barátom, mielőtt távozik – szólt a püspök -, itt vannak a gyertyatartói. Fogja.
A kandallóhoz ment, levette a két ezüst gyertyatartót, és odaadta. A két nő szótlanul nézte, és egyetlen mozdulattal, egyetlen pillantással sem zavarta a püspököt.
Jean Valjean minden porcikája remegett. Gépiesen, révetegen vette át a két gyertyatartót.
– Most pedig – szólt a püspök – menjen békességben… Hogy el ne felejtsem, barátom, ha megint meglátogat, fölösleges, hogy a kert felé kerüljön. Jöhet-mehet bármikor az utcai ajtón. Éjjel-nappal csak kilincsre van csukva.
Aztán a csendőrökhöz fordult:
– Uraim, távozhatnak.
A csendőrök elmentek.
Jean Valjean olyan volt, mint akit ájulás környékez.
A püspök odalépett hozzá, és halkan mondta:
– Ne felejtse, sohase felejtse el, hogy megígérte: ezt a pénzt arra fogja felhasználni, hogy becsületes ember legyen magából.
Jean Valjean, aki nem emlékezett, hogy bármit is megígért volna, nem bírt megszólalni. A püspök erősen hangsúlyozva beszélt. Ünnepélyesen folytatta:
– Testvérem, Jean Valjean, nem vagy többé a gonoszé, hanem a jóé. Megvásárolom tőled a lelkedet; elveszem a sötét gondolatoktól, a romlás szellemétől, Istennek adom át.

Azon gondolatok jutottak az eszembe, hogy mi is hányszor átéltük már az életünkben, hogy ama világi mondás ellenére, hogy – „Jó tett helyébe jót várj.” – csalódás ért minket, kihasználtak, becsaptak vagy megloptak.
Ilyenkor forrna bennünk a bosszúvágy, az indulat, de ha Isten gyermekei vagyunk akkor ezt nem tehetjük.

Róm 12,17-21
Senkinek gonoszért, gonosszal ne fizessetek. A tisztességre gondotok legyen min¬den ember előtt. Ha lehetséges, amennyire rajtatok áll, minden emberrel békességben éljetek, ne álljatok bosszút magatokért szeretteim, hanem adjatok helyet annak a haragnak, mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr. Azért, ha éhezik a te ellenséged, adj neki enni, ha szomjazik, adj innia, mert ha ezt míveled, eleven szenet gyűjtesz az ő fejére. Ne győzetessél meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzd meg.

Aki látta a filmet az tudja, hogy Jean Valjeant megváltoztatta a püspök feléje irányuló szeretete, irgalma, és további életét a szeretet, a megbocsátás, a segíteni akarás, a kegyelem irányította.

Gondoljunk Jézus hegyi beszédére, a boldogmondásokra. Ezek egyike az irgalomról, kegyelemről tanít.

Máté 5,7
„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek”

Az irgalmasság cselekvő szeretet. Míg a szelíd ember nem vág vissza az őt ért sérelmekért, az irgalmas kész kezdeményezni az őt bántó érdekében is. Tudja, látja, hogy a másikat megkötözik érzései, indulatai, ám irgalmassága, nagylelkű viselkedése építőleg hathat a vétkezőre.

Csak az az ember képes az irgalmasságra, ki maga is teljes szívből el tudta fogadni Isten kegyelmét. Nem akarja, – hiszen tudja, hogy képtelenség – ledolgozni bűnadósságát. Isten irgalmas szeretete iránt érzett hála készteti arra, hogy maga is irgalmas legyen.

Mikor teret adunk lelkünkben engesztelhetetlenségnek, Sátán munkatársaivá válunk. A nagy hitető is azt szeretné elérni, hogy az embert kilátástalanságba sodorja, ne találjon reményt a bűn csapdájából való kijutásra, ne higgye, hogy képes a változásra.
Ne gondoljuk, hogy ránk nem hat vissza, ha Sátánnal parolázunk, és kárhoztató ítéletet mondunk embertársunk felett. Egy idő után magunkról sem fogjuk feltételezni, hogy megszabadulhatunk a bűn ragályától. Annak képmására változunk el, akit szemlélünk, akinek helyet adunk szívünkben. Ha szívünkben a gyűlölet, a kirekesztés rak fészket magunkat szorítjuk ki Isten országából.
Elevenen őrködjünk Isten országának határain a szívünkben, kérjünk a Mindenhatótól tiszta szívet, irgalmas lelkületet. Jézus azt várja tanítványaitól, hogy tökéletesek legyenek, miként az Atya tökéletes

Máté 5,48
“Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes.”

Isten tökéletessége irgalmasságában rejlik

Lukács 6,36
Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.

Az irgalmasság nem nélkülözi a szeretetet, de nem jelent elvtelen megalkuvást sem.

Péld 21,21
„Aki követi az igazságot és irgalmasságot, nyer életet, igazságot és tisztességet”

Zsolt 85,11
„Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást”

Gondoljunk arra, hogy mi is bűnösök voltunk, vagyunk és mennyire szükségünk volt és van Isten megbocsátó kegyelmére. Követtünk el olyan dolgokat, amelyekre saját magunk is tudtuk, hogy érdemtelenek vagyunk annak megbocsátására mégis kegyelemben részesültünk.

Jézus és István jut eszembe, hogy az emberek kegyetlenkedése ellenére is tudtak az Atyához könyörögni értük.

Lukács 23,34
Jézus pedig így könyörgött: “Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”

ApCsel 7, 59-60
Amikor megkövezték Istvánt, az így imádkozott: “Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!”
Azután térdre esett, és hangosan felkiáltott: “Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” És amikor ezt mondta, meghalt.

A törvény szerint a tanúknak kellett az első köveket Istvánra dobni.

5Mózes 17,7
A tanúk emeljenek rá először kezet, amikor kivégzik, csak azután az egész nép…

Saul, (a későbbiekben Pál apostol) volt az az ifjú, aki őrizte az elsőként Istvánra követ dobók ruháját.

Apcsel 7,58
azután kiűzték a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig felsőruháikat egy Saul nevű ifjú lába elé tették le.

Ez a Saul lett a keresztények legnagyobb üldözője, vértől lihegve űzte és kergette őket mindaddig amíg Jézussal nem találkozott.
Mi történt Saullal? Ezt ő maga mondja el Agrippa király előtt.

Apcsel 26, 1-20
1. Agrippa erre így szólt Pálhoz: “Megengedjük, hogy szólj a magad mentségére.” Akkor Pál kinyújtotta a kezét, és védőbeszédet mondott: 2. “Boldognak tartom magam, Agrippa király, hogy mindazok ellen, amikkel a zsidók vádolnak, ma előtted védekezhetem, 3. mert te kiváló ismerője vagy a zsidók minden szokásának és vitás kérdéseinek. Kérlek azért, hallgass meg engem türelemmel. 4. Életemet, amely kezdettől fogva népem között és Jeruzsálemben folyt, ifjúságomtól fogva ismerik a zsidók mindnyájan. 5. Mivel ők kezdettől fogva ismernek, tanúsíthatják, ha akarják, hogy kegyességünk legszigorúbb irányzata szerint éltem, mint farizeus. 6. Most is amiatt a reménység miatt állok itt vád alatt, amelyet atyáinknak ígért Isten. 7. Ennek a teljesülését reméli tizenkét törzsünk is, éjjel-nappal állhatatosan szolgálva Istennek. Ezért a reménységért vádolnak engem a zsidók, Agrippa király. 8. Miért tartjátok hihetetlennek, hogy Isten halottakat támaszt fel? 9. Én egykor elhatároztam magamban, hogy mindent meg kell tennem a názáreti Jézus neve ellen. 10. Meg is tettem ezt Jeruzsálemben, és a főpapoktól kapott felhatalmazás alapján a szentek közül sokat börtönbe vetettem. Amikor pedig megölték őket, én is ellenük szavaztam. 11. A zsinagógákban mindenfelé gyakran büntetéssel kényszerítettem őket káromlásra, sőt ellenük való féktelen őrjöngésemben egészen az idegen városokig üldöztem őket. 12. Egyszer éppen ilyen ügyben utaztam a főpapok felhatalmazásával és megbízásával Damaszkusz felé. 13. Déltájban az úton láttam, ó király, amint a mennyből a nap fényénél is ragyogóbb világosság sugároz körül engem és útitársaimat. 14. Mikor pedig mindnyájan a földre estünk, egy hangot hallottam, amely így szólt hozzám héber nyelven: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod. 15. Erre ezt kérdeztem: Ki vagy, Uram? Az Úr pedig így válaszolt: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. 16. De kelj fel, és állj a lábadra, mert azért jelentem meg neked, hogy szolgámmá tegyelek, hogy tanúbizonyságot tegyél arról, amiket láttál, és arról, amit ezután fogok neked magamról kijelenteni. 17. Megoltalmazlak e néptől és a pogányoktól, akikhez küldelek. 18. Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek. 19. Ezért, Agrippa király, nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt, 20. hanem először Damaszkuszban és Jeruzsálemben, majd Júdea lakóinak és a pogányoknak hirdettem, hogy térjenek meg, forduljanak az Istenhez, és éljenek a megtéréshez méltóan.

Ugye mondhatnánk azt, hogy Saul megérdemelte volna Isten büntetését. Büntetés helyett azonban kegyelmet és szolgálatot kapott Jézustól, melyet Pál be is töltött mindhaláláig.

Idézet
17. Megoltalmazlak e néptől és a pogányoktól, akikhez küldelek. 18. Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek.

Mi magunk is kegyelmet kaptunk Istentől, ezért tőlünk is elvárja, hogy mi is kegyelemmel és szeretettel legyünk embertársaink iránt.

A szeretet Istentől van, és ugye azt is mondtuk, hogy Jézus a szeretet. Akkor azt is tudjuk, hogy Jézustól nincs hatalmasabb, és nincs semmi, ami ellent tudna állni neki.

Filippi 2, 10-11,
…Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; 11. és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.”

Éppen ezért éljünk úgy, hogy tükröződjön bennünk Jézus, cselekedjünk úgy ahogyan Jézus cselekedett. Legyen a mi életünk központjában is embertársaink felé a szeretet, megbocsátás és irgalom – kegyelem.